Tavaly ősszel szép csendben, észrevétlenül múlt el a 20. század első felében a pozsonyi vendéglátóipar egyik zászlóshajójának számító Stefánia kávéház megalapításának százhuszadik évfordulója. A Stefánia a köztudatban elsősorban a Hackenberger család nevéhez kapcsolódik, hiszen negyven éven át ők voltak a tulajdonosai, ők emelték a legmagasabb színvonalra. Történetének ezt a szakaszát kimerítő alapossággal dolgozza fel a 2012-ben megjelent Legenda na rohu (Sarki legenda) című kötet, a kezdeti nehézségek, az üzemeltetés jogának megszerzéséhez kapcsolódó intrikák viszont ma már kevésbé ismeretesek.

00

A Stefániát a 19. század végén alapították, abban a korszakban, amikor a népeségrobbanás új házak, sőt új negyedek építését tette szükségessé. Jóval a hajdani városfalakon túl is zajlottak az építkezések, olyan helyeken, ahol addig majorságok, szőlők voltak. A munkáskolóniákon kívül elegáns bérházak is kinőttek a földből – a vagyonosabb városlakók építtették őket az akkor divatos neo- vagy éppen eklektikus stílusban. Ezeket a házakat gyakran üzlethelyiségekkel együtt tervezték, hogy a tulajdonosnak a bérbe adásból is jövedelme származzon. Ez volt az elgondolása Erdődy Irma grófnőnek is, aki a Stefánia út (a mai Štefánik utca) és a Grassalkovich (ma Hodža) tér sarkán fekvő nagy telket megvásárolva, 1896-ban kétemeletes bérház építésére adott ki megbízást. Amikor az épület tervezője és egyben építője, Feigler Sándor benyújtotta a terveket a városi hivatal építési osztályára, a korabeli sajtó nem titkolta lelkesedését: „Az épület elegáns, modern reneszánsz stílusú lesz... (...) Erdődy Irma grófnő szemgyönyörködtető új háza földszintjén kávéház működik majd.”

A neoreneszánsz épületet egy évvel később át is adták. Vonzerejét nem csupán a tágas bérlakások jelentették, hanem az elhelyezkedése is: a város szélén állt ugyan, de olyan helyen, ahol a jövőben a legnagyobb fejlődés, a lakosság számának komoly növekedése volt várható. A kávéház bérlete iránt nyilvánvalóan nagy volt az érdeklődés, a legsikeresebb pályázó végül a nálunk akkor nem túl ismert Dresdner Róza lett, aki már 1897 októberének végén bejelentette új vállalkozását az illetékes iparhatóságnál, és alig egyhavi lázas készülődés után a következő hirdetést jelentette meg a Nyugatmagyarországi Hiradóban:

„Kávéház-megnyitás. Egy szép, új látványossága a Stefánia-kávéház a Stefánia-út és a Védcölöp-út sarkán, a mely ma, vasárnap, november hó 14-én déli 12 órakor nyilik meg. Gondoskodva lesz kitünő kávé és más kávéházi italok mellett pilseni sörről palackokban a pilseni polgári sörfőzőből, valamint fehér és vörös borokról a legjobb pincékből. A n. é. közönségnek rendelkezésére fognak állani mindennemű bel- és külföldi lapok, azonkivül a hölgyközönség részére divatlapok. Különös specialitáskép behozom az angol reggelit, melyet Tátra-Füreden is behoztam és sok éven keresztül készitettem. Egyáltalában minden törekvésem oda fog irányulni, hogy a magas uraságoknak a legjobbat nyujtsam. Szives látogatásért esedezik tisztelettel Dresdner R., kávés.”

01

1897. november 14. tehát a nap, amelyen a Stefánia megnyitotta kapuit. A hirdetésből nyilvánvalóvá válik, hogy a Stefánia hercegnő tiszteletére felvett nevet a kávéház már alapításától fogva viselte, nem pedig csak azután, hogy a Hackenberger család vette át a vezetését, mint ezt az ismert pozsonyi legenda állítja. Bár Dresdner Róza egy évig sem vitte a kávéházat, ez a komoly szakmai múltú „kávés”, aki tapasztalatait a hirdetésben is említi, szilárdan megalapozta a későbbi sikert. 

06

1898. augusztus 1-jén Carl Biringer vette át a kávéházat, és a meglévő standard szolgáltatások mellé újdonságokat is bevezetett (például biliárdasztalokat állított fel), hogy ezzel is növelje a látogatók komfortérzete mellett a hely presztízsét, és bővítse a vendégek körét. Legalábbis ezt tette büszkén közzé a Pressburger Zeitung című napilapban:

„Átvételi értesítés. Alulírott legodaadóbb hívük ezennel tudatja, hogy f. év augusztus 1-vel vásárlás által átvette a közkedvelt Stefánia-kávézót a Védcölöp-út és a Stefánia-út sarkán, és ezt ettől fogva a saját neve alatt üzemelteti. A fenti közlemény szíves figyelmükbe ajánlása mellett tudatom továbbá, hogy a berendezést 3 drb vadonatúj, legkorszerűbb rendszerű, művészi igényességű kerettel ellátott Seiffert-biliárddal egészítettem ki, és hogy minden erőmmel azon leszek, hogy a gondos felszolgálással, a kínálat figyelemreméltó minőségével, a lapok széles választékával stb. kielégítsem a t. közönséget, a melyet ezennel tisztelettel meghívok az ezentúl tulajdonomat képező Stefánia-kávéházba. Maradok tisztelettel, Carl Biringer kávés.”

02

A hirdetés már csak azért is figyelemre méltó, mert a „közkedvelt Stefánia-kávéházról” beszél, amiből kiderül, hogy az megnyitása után gyors ütemben vált népszerűvé a pozsonyi közönség körében. De Biringer sem állt sokáig a Stefánia élén – egy év sem telt bele, és immár harmadik tulajdonosa, Mezey (Mezei) Mátyás büszkélkedhetett vele. Mezey komoly átalakítási munkálatok után 1899. július 9-én nyitott ki először, majd tette ezt még majdnem öt évig.

Vezetése alatt tovább emelkedett a kávéház színvonala; ezt bizonyítja például az a cikk is, amely 1900-ban jelent meg a Pressburger Zeitungban: „A tulajdonos kiváló üzletember. Nem csupán vendégei elsőrangú kiszolgálásáról gondoskodik, hanem igyekszik a lehető legkellemesebb hangulatot varázsolni a modern enteriőrbe. Mezey nemrégiben felújíttatta az egész kávéházat a külső, fedett terasszal együtt. A belső teret csodaszép tükrök, tapéták, parketták és bútorok ékesítik. A Stefániát eleganciája Pozsony legjobb kávéházainak sorába emeli.”

05

A jól menő kávéház szálka volt a konkurencia szemében, és meg is született a terv Mezey kiakolbólítására. A hadjárat 1904 februárjában indult meg a Westungarischer Grenzbote című napilap terjedelmes cikkével a Stefániában zajló botrányos praktikákról. Ebben azzal vádolták a kávéház-tulajdonost, hogy hamis könyveléssel meglopja alkalmazottait, valamint hogy kávéházában megtűr, sőt támogat bizonyos erkölcstelen, tiltott viselkedést, mivel ebből anyagi haszna származik, és ezért már feljelentést is tettek ellene. Mezey válasza nem sokáig váratott magára: a Pressburger Presse hetilap hasábjain rámutatott a vádak abszurd voltára, és jogi lépésekkel fenyegette meg a rágalmak terjesztőit.

A Mezey ellen tett feljelentést a hatóságok kivizsgálták, de bizonyítékokat a felhozott vádakra nem találtak. Bár a feljelentést visszavonták, az ügy iránt érdeklődni kezdett az ügyészség, amely utasítást adott a nyomozás folytatására azzal, hogy vegyék figyelembe a cikkben közölt vádakat és Mezey múltját is. Két keserves hónap kellett hozzá, hogy az ügyészség a vizsgálatot leállíttassa, és Mezey nevét végérvényesen tisztára mossa. A Pressburger Presse 1904. május 2-i száma szerint a mélyreható vizsgálat „biztonsággal megállapította, hogy a felhozott vádak alaptalanok, és mint ilyenek, egyrészt tévedésből, másrészt rosszindulatból fakadtak”, továbbá „köztudott, hogy ezt a hajtóvadászatot Mezey ellen azon vaskalapos polgártársaink szervezték, akik a tiszteletreméltó lap (Westungarischer Grenzbote, szerz. megj.) jóhiszeműségét kihasználva, saját önző érdekeiket követve megpróbálták rágalmaikkal tönkretenni a város buzgó polgárának egzisztenciáját, miközben igazi »hősként« a sötét háttérben maradtak, ahol nem lehetséges őket felelősségre vonni.” A szálakat a háttérből mozgató szürke eminenciások kilétét az újság nem fedte fel.

04

Csak feltételezhetjük, hogy a kedvező végkifejlet ellenére az ügy rendkívül rossz hatással volt a kávéház hírnevére, és az övön aluli ütésektől kedvét vesztő Mezey végül kénytelen volt a Stefániát eladni, amely 1904. július 30-án a Hackenberger család kezébe került. A tapasztalt Károly vette meg fia, az alig 25 éves Béla számára. A történethez hozzátartozik, hogy a család a kávéház 1945-ös kisajátításáig mindent megtett a Stefánia virágzásáért, Pozsony kellemes múltjának szimbólumai közé emelve a kávéházat – és ezt a rangot a „Štefánkától” a további zűrzavarok ellenére sem veheti el már senki.

Ján Vyhnánek

Fordította: Böszörményi Péter