;)
Habzó fogpor és lószőrfonoda: a történelem, amikor a törmelékei felől nézzük
2013 09 9.
Pont, hogy ezek a legjobb pozsonyos élmények. Az ember keres, kutat, kötelező olvasmányok felett szuszog és hümmög, citátumok közt kotorász, sőt hajlamos azt hinni, hogy ő az, aki irányít. Megválogatja olvasmányait, kedvenceket jelöl ki, saját terveken csámcsog. Aztán mindig jön valami oldalhajtás meg búvópatak, ami kihozza az embert a sodrából (az engemet a sodrásból).
Múltkor is, az egyetemi könyvtárban kezembe akadt egy füzetszerű kiadvány, egy tekintélyes pozsonyi orvos, hírlapíró és kiadó vitairata (róla majd egy más helyütt bővebben) – felütöm az előzéklapnál, s rögtön az első oldalon a szerző keze írásával odavetett személyes dedikáció fogad: „…dr. Ortvay Tivadar pápai kamarás és apát urnak stb. stb. kitűnő tiszteletem jeléül“. Innentől aztán már nehéz az egyetemi jegyzeteimre koncentrálni, s arra leszek figyelmes, hogy fél órán át a pozsonyi tífuszjárványról olvasok, amely a valóságban nem is létezett.
Aztán olyanok is vannak, hogy Pesten járva, a nyolcadik kerület sűrejében, egy általam addig ismeretlen lokálban egy fiatal hölgy a retiküljében kezd kotorászni, majd egy kődarabot tesz elém, találjam ki, micsoda, mondja. Pár másodpercnyi fejcsóválgatás után felvilágosít, hogy afféle családi ereklye, az apósa valakijének a cucca, a Fadrusz-féle Mária Terézia-szobor egyik reliktuma, s ha érdekel, hát van még több is – innentől már a família szövevényes oldalágairól beszél, hiszen náluk mindenki mindenkivel, de a lényeg, hogy valamely ponton mindenki Pressburg felé emlékszi vissza magát.
Persze a lényeg, hogy nem kellenek a nagy meglepetések meg az ütős sztorik: nekem már az is elég élmény, ha a LUMIERE moziban az előttem ülő harmincas, szakállas hipszter azt súgja oda barátjának: „mama mi vravela, že som csirkefogó.“ Merthogy bárhova megyek (és pedig fáradhatatlan flanőrként folyton menésben vagyok) Pozsony fiktív terei, mint egy-egy adag McGuffin, vissza-visszakúsznak hozzám. Mint Miss Marple esetében – aki ugye, ahol csak megjelenik, máris kirajzolódik egy bűntény, felbukkan egy hulla – egy ideje picit én is így vonzom magamhoz a pozsonyos rácsodálkozásokat.
Nyilván ehhez az is kell, hogy könnyedén, lazán közelítsünk a dolgokhoz, mint az elbeszélő hangja abban a Mrożek-novellában (Akik visznek), aki szenvtelenül, sőt némi élvezettel írja le, hogy valakik, valahová viszik, mindezt egy erdő közepén, miközben ő mezítláb fekszik saját kanapéján. Hiszen a város úgyis jön, elénk toppan, ha engedem, előbb-utóbb sorjázni fognak a táncoló motívumok, városi legendák, jelöltek és jelölök (mátrix Mátészalkáról, maricskáz Magyarbólyról, modell Macsról, morzsol Macskásról, magyar Mártélyról, melegítö Mesztegnyöröl, Moebius-szalag Mátraballáról).
Szóval én is, most is csak szólok, csendben jelzek, hogy megint nem Pozsonyból írok, sőt akkor sem Pozsonyon járt az eszem, amikor kezembe akadt ez a megtépázott kiadvány. Nem túl attraktív egy darab, a bratislavai Toldy Kör kiadása, címe: Szlovákia magyarok képes naptára 1942. Ahogy egy kedves családtagom mondaná, egy kiszuperált példány, nem is sejtem, honnan és miért pont hozzám szuperálták. A nyitólap Dr. Tiso József államelnök portréjával indít, vagyis komoly dologról van szó, bár innentől már csak üdítőbb tartalmak következnek.
Gyakorlatilag amerre csak lapozok, a történelem cafatjai, minden oldalon egy-két apró tanulság és felfedezés köszön vissza. E ponton érteni és érezni vélem annak a nagy, zseniális koponyának az ambícióit, akinek most megint nem ugrik be a neve, de aki Párizsról (Párizs kapcsán) írta meg a század egyik legnagyobb könyvét, és aki maga is egy flaneur és egy Lumpensammler volt, az emlékezet régiségkereskedője, aki folyton a maradékok, a cafatok, a piszkos tünetek és felsajgó ősiségek (na meg a plázák és passzázsok) felől közelített a város magán cipelt történetiségéhez.
Ez a füzet is ezt kínálja: a kis felfedezések örömeit, a tét nélküli szuszogások báját. Eleve megtudom, hogy volt olyan, hogy Goethe utca meg „Hlinka András-tér“
S bár a legtöbb cikk és hirdetés Pozsonyhoz kötődik, a fakó, szépiaszínbe játszó oldalakon meg-megjelenik a szlovák vidék is: „Igyék löcsei likört“ (ugyanott: „forduljon bizalommal szeszpárlatainkhoz … izlelje meg a löcsei borovicskát és nem fog mást kérni“). De hát tényleg a pozsonyos tartalmak dominálnak: Manderla Jenő például hentesárukat kínál. Másutt azt olvasom, hogy „Tavaszi szükségletét szerezze be LILI-nél“ – pár lappal arrébb egy hitelintézet komoly, veretes megfogalmazása („Lebonyolít minden bankszerű megbízást“). Alig szól mindez valamiről, és mégis mennyi mindent partra mos – a nyelv, amikor nagyon akar, amikor botladozva nekiveselkedik valaminek, amikor megkeménykedik (és más ez, több ez, mint patina). Hazafias ismeretterjesztő cikkek meanderező szövegtesteinek bájos egymás mellettisége a reklámszlogenek impetusával. Végig ugyanaz a fekete-fehér funkcionalizmus, semmi harsány fotosop és globalizált gagyizás – csupa őszinte felszólítás és kerek perec kijelentés.
Na és a telefon, nos a telefon, az meg távbeszélő volt, nehéz is elhinni, de csak négyjegyű hívószámokat olvasok („tárcsázzon bátran“), semmi több (ó, a távbeszélő, milyen jó lenne most is, rohanva rohanó, szkájpolva tweetelő emberek közt egyszer végre távbeszélni). És akkor a fogporról még nem is szóltam, amely ráadásul habzó volt és gazdaságos („Automenth – fogat ment“). De kínáltak még rugósbetétet is, amely ha hihetünk a kereskedőnek, kitűnő „ágymatracnak, rekamienek stb. Higienikus, rugalmas és mindennél kényelmesebb.“
Persze akadnak másféle tanulságok is: a kék templomot akkor még egy bokrokkal teli kert ölelte körbe – a dóm behavazott tornyán pedig ott láthatóak a Feigler Ignác tervezte lizénák és csúcsívekké forradó falsávok, amelyeknek, mintha nem is tartoznának a templomhoz, hosszú évtizedek óta nyoma veszett, sőt amelyeket a mostani friss felújításnál (urambocsá: fehérre meszelésnél) is szépen ignoráltak. Tényleg, azért szívesen meghallgatnám egy-két építész-restaurátor véleményét, hogy hát mégis miért meg hogy.
Jó kis cikkekből sincs hiány – Brogyányi Kálmán a Madách képszalonról vagy Dr. Kőhegyi József írása a kapucinus templom történetéről („Álljunk meg még egy percre ennel a templomnál, amely világos és vidor, mint a kapucinus szellem“). Pár oldallal arrébb megint egy értő Brogyányi-írás a Képzőművészeti Egyesület által évente megrendezett szlovákiai magyar országos kiállításról („A szobrászok közül Bártfay Gyula foglalja el az első helyet. Bourdelle tanitvány, a felületek dekorativitására törekszik. Kisebb alkotásaiban a bensőség kifejezése az erőssége“). Ledényi Frigyes meg a VAS nevű futballklubról, vagyis a szlovákiai magyar ligacsapatról lelkendezik („Vasárnap esténként ezer meg ezer sportoló és sporthoz talán nem értő magyar ember lesi a hírt az ország minden részében: győzött-e a magyar ligacsapat, a VAS?)
Végül is arra leszek figyelmes, hogy reklámszövegeket ízlelgetek, bájos, elragadóan naiv és egyszerű mondatfoszlányokat suttogva. Rádöbbenek, hogy milyen régen ejtettem ki olyan szavakat mint „látszerész“ vagy azt, hogy „női fürdőtrikók“ (semmi illusztráció), vagy hogy „lószőrfonóda“. Szlogenek kavargonak a fejemben, mint abban az Updike-kötetben, akárcsak a fuldokló Harry Angstrom unokája lennék, és érezném, hogy most nem is az a lényeg, mit dúdolok, csak fel kell venni egy biztos pozíciót, egy jó kis beszédmódot, aztán meg már csak mondani és mondani. Ha kell, ha nem, az od veci naiv bájával. Most éppen megint Pozsony kapcsán.
Csanda Máté
Kíváncsi mi újság a Pozsonyi Kifli háza táján?
Támogatóink
Támogassa az értékes dokumentumok, családi fotóalbumok, könyvek, fényképek és képeslapok megmentését, hogy ne vesszen feledésbe a háromnyelvű város, Pozsony atmoszférája.
Egyesületünkbe tagsági kérelem kitöltésével és beküldésével magánszemély vagy szervezet is beléphet.
Hirdessen weboldalunkon!