;)
Auf nach Pozsony! Éhes bécsiek cukrászdafosztogatásai Pozsonyban ‒ Történelmi értékű archív filmfelvétel a bécsi villamosról
2015 02 22.
Íme, egy érdekes, igencsak tanulságos és a szomorú kontextus ellenére is megmosolyogtató adalék az első világháború éveiből. Pozsony német nyelvű napilapjában, a Westungarischer Grenzbote 1917. június 17-i, vasárnapi számában bukkantunk rá. Van benne minden, ami szem-szájnak ingere: aktuális történések, kaja-pia, iróniával fűszerezett célozgatások, méltatlankodó másikra mutogatás.
Persze ne feledjük, hogy 1917-et írunk, a háború lassan a végéhez közeledik, az egész Monarchiát általános élelmiszerhiány sújtja – ahogyan az a Grenzbote korabeli híradásaiból is kiderül, számos alapanyag tartósan is hiánycikknek számít. Két rövid írásról van szó, mindkettő izgalmas kordokumentum. Amúgy pedig mostantól, ha szóba kerül, hogy egyre több pozsonyi a határ túloldalán szokott bevásárolni, büszkén mutogathatom a bécsi kollégáknak, hogy lám-lám, voltak idők, amikor Ti jártatok hozzánk nagybevásárlásra, bespájzolni a legkülönfélébb finomságokból.
Auf nach Pozsony! – vagyis irány Pozsony, merthogy ez most a felkapott jelszó a bécsiek körében, egyben a legdivatosabb vasárnapi program – indít a cikkíró. Már délelőtt megérkezik a „villamos”, amely közlekedésrendészeti szempontból teljességgel elfogadhatatlanul túl van terhelve, a vagonok zsúfolásig teltek az osztrák fővárosból idelátogatókkal. Aztán befutnak a gőzösök is, úgyhogy „nemsokára már csak úgy hemzseg az utcákon és tereken a sok bécsi”.
Itt lendül csak igazán neki a szerző, hiszen a legapróbb részletekig ecsetelni kezdi, hogy miként is fest egy-egy ilyen hétvégi turistahullám. Ezek szerint a vendégek röviddel érkezésük után elözönlik a cukrászdákat és pékségeket, egy pillanat alatt fel is vásárolva azok kínálatát. A vendéglőket valósággal ostrom alá veszik, merthogy a tömeg nem a környék szépségei vagy a koronázóváros nevezetességei végett érkezik, de nem ám. Azért jönnek ők, hogy jó alaposan „teleegyék magukat”. Többségük eleve „hátizsákokkal és kézitáskával felfegyverkezve” érkezik, mégpedig nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy lehetőleg egy egész hétre feltölthessék élelmiszerkészleteiket. Mindez persze nem több, mint „hiú őrület”, hiszen csak keveseknek adatik meg, hogy itteni kereskedőkhöz fűződő személyes kapcsolataikat kihasználva zsákmányolni is tudjanak valamit – és még ezeknek is csak egy töredéke képes a megszerzett árut Bécsbe juttatni. Megtudhatjuk továbbá, hogy a bécsiek „tömeges idejövetele” hétköznap is megtapasztalható, különösen a csütörtök számít kedvelt napnak. A „legértelmesebbek” ellenben szombaton szoktak megérkezni, az egész vasárnapot itt töltik, és csak hétfőn indulnak haza, így aztán a szállodákban egyetlen szabad szoba sem akad. Olyannyira nem, hogy egyesek akár egy fürdőszobában is képesek átéjszakázni, szabad ágy híján egyenesen a fürdőkádban aludva.
Aztán az is kiderül, ki a felelős azért, hogy a városnak ilyen híre kelt Bécsben. A tömeges invázió okozója az írás szerint nem más, mint a zenekritikus dr. Robert Hirschfeld, aki a cikk megjelenése előtt pár héttel a Neue Freie Presse hasábjain olyan képet festett a városról, mintha Pozsony afféle „mesebeli henyélők országa lenne, ahol mákos és diós bejglik teremnek a fákon, az utcai lámpákról sonkák és borjúcsülkök lógnának, az utcák marhasülttel lennének kikövezve, mintha itt ingyen osztogatnák a sült tyúkot, a kenyérrel futballozni volna szokás, a nullás lisztet pedig enyvezésre használnák”.
Arról, hogy mindez csak mese, időközben a bécsiek is meggyőződhettek, akik az általános élelmiszerhiányt még inkább tetéző szárazság ellenére érkezésükkor igazi magyar vendégszeretetben részesülnek. A baj csak az – amint azt a cikkíró felrója –, hogy az idelátogatók igencsak furcsán értelmezik a vendégszeretet fogalmát, és a nálunk jóllakott bécsiek dr. Hirschfeldhez hasonlóan otthon mindenféle meséket terjesztenek. Arról nem is beszélve, hogy azok, akiknek nem sikerül egy ilyen pozsonyi kirándulást összehozniuk, és csak hallásból ismerik az összefüggéseket, „ökölbe szorított kézzel szitkozódnak az alávaló magyarokra, akik így éhezni hagyják őket”. Mindeközben fogalmuk sincs, hogy a pozsonyiak termésének egyharmada Ausztriába, további egyharmada pedig Németországba vándorol. Sőt, ezen a ponton némi csipkelődést is megereszt a Grenzbote szerzője – merthogy, mint írja, alighanem arról sem értesültek a bécsiek, hogy az a több ezer vagonra való burgonya, amit nekik küldtünk, mind kárba veszett, mivel az ottaniak nem tudták, hogy miként kell azt tartósítani ‒, aki nem hiszi, olvassa csak el a Reichspostban, ott nyíltan elismerik a baklövést. Viszont „kár a szóért”, zárul a cikk, hiszen – figyelem, a szerző most mondja meg a tutit – „a bécsiek magyargyűlölete gyógyíthatatlan”.
De ezzel nincs vége a dolognak. Négy nappal később újabb cikk jelenik meg a Grenzbote hasábjain. Ráadásul az előbbihez képest picit peckesebb, gonoszkodóbb hangnemben. Eddigre alighanem elmérgesedett a vita, sőt biztosan volt visszhangja az írásnak, hiszen a szerző a következőképpen vezeti fel a témát: „Hangsúlyozzuk, hogy minden idegent szívesen látunk, még azokat is, akik oly nyomatékosan és ismételten állítják, hogy Marcheggen túl már Ázsia kezdődik, szeretnénk ugyanis megmutatni, hogy mi, »vadak« jobb emberek vagyunk, és híven ragaszkodunk régi magyar vendégszeretetünkhöz.”
Aztán csipkelődve rátér arra, hogy mi újság a bécsi vendéglők háza táján – a cikk azon élcelődik, hogy mindenki tudja, de legfőképpen a pozsonyi vendéglátósok, akik üzleti ügyekben gyakran megfordulnak Bécsben, hogy az ottani éttermekben korlátozott menü fogadja a vendéget, a tányérokat nem cserélik, tésztafélét gyakran csak kenyérjegyre kapni, az árak horribilisan magasak, az italokért egyenesen harc folyik. Itt, Pozsonyban mindeközben minden kapható.
Ismételten előfordult, hogy egy-egy étteremben a helyieket üres asztalok fogadták, mivel az idelátogató bécsiek „mint a sáskák” mindent felettek. „Az idegen a villamossal megérkezik »Ázsiába«. A program: 1. állomás (a hölgyek számára) cukrászda: Fadrusz-rakpart, Redoute, Stürzer; az urak számára: Krammer, Savoy, Carlton, Kern, stb.” Péntekenként, olvashatjuk, semmi árut nem találni a vásárcsarnokban, mert mindent lázasan felvásárolnak. Merthogy „a bécsieknek, ha az evésről van szó, semmi sem drága”. A szerző úgy véli, hogy bizony nem ártana már egy korlátozó rendelet, amely végre szabályozni tudná az „idegenek” számára kiadható élelem mennyiségét.
Ezenkívül az élelmiszer-csempészet is virágzik, amint azt az írásból megtudjuk – a cikk megjelenése előtt egy nappal egy fiatal bécsi hölgyet tartóztattak le, aki nyolc kiló lisztet próbált a testére csavarva átcsempészni a határon. Büntetésül három nap szabadságvesztésre ítélték. Az írás külön kiemeli, hogy a lány húsz koronát fizetett a lisztért (1914-ben, a háború kitörésekor 1 kg liszt ára 43 fillér volt, a kenyér kb. 30 fillérbe került) – azt is felróva az érintett „turistáknak”, hogy ezáltal a legvadabb és legelszálltabb uzsorás üzelmeket támogatják. Egy nemesúrtól valamivel korábban tíz kiló nullás lisztet koboztak el – ami szintén csak azt bizonyítja, hogy „Pozsonyban sok minden kapható, de csakis az idegeneknek”.
Ha forrásként tekintünk a két indulattal teli cikkre, nyilván óvatosnak kell lennünk. Érezhetően akad bennük jó néhány túlzás, torzító vagy éppen általánosító megfogalmazás is. Az biztos, hogy egy-két rosszmájú vagy csipkelődő cikk alapján lehetetlen egy efféle helyzetet józanul rekonstruálni – mindez komolyabb megközelítést igényelne, mely más sajtótermékek és egyéb írásos dokumentumok anyagából is merítene. Viszont akárhogy nézzük is, mégiscsak tanulságos írások, hiszen szépen kirajzolják, hogy milyen hangon szólalt meg a sajtó nyelve annak idején egy-egy ilyen ügyben. Kiderül belőlük, hogy miféle sablonok és sztereotípiák keringtek a városlakók körében, és mi az, ami a korabeli közvéleményt foglalkoztatta. A két kis cikk emellett azt is igazolni látszik, hogy – nyelvrokonság ide vagy oda – Pozsony német ajkú lakosai a magyar korona büszke alattvalóiként tekintettek magukra, míg a bécsiek – legalábbis egy ilyen összefüggésben – „idegeneknek” (die Fremden) számítottak.
Csanda Máté
Gyűjtemény: ©Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet, Horváth
Kíváncsi mi újság a Pozsonyi Kifli háza táján?
Támogatóink
Támogassa az értékes dokumentumok, családi fotóalbumok, könyvek, fényképek és képeslapok megmentését, hogy ne vesszen feledésbe a háromnyelvű város, Pozsony atmoszférája.
Egyesületünkbe tagsági kérelem kitöltésével és beküldésével magánszemély vagy szervezet is beléphet.
Hirdessen weboldalunkon!