Amikor 1893-ban kihasították a carrarai márványbányák mélyéből azt a hatalmas kőtömböt, amelyikből Fadrusz János Mária Terézia pozsonyi emlékszobrát készült kifaragni, sem a szobrászművész, sem a kőfaragók, sem a bányászok nem gondolták, hogy az igyekezetük hiábavaló volt, és a többtonnányi anyag – átvitt értelemben – egyszer semmivé válik. Az emberi erő és elme együttesen elérte, hogy az őstengerek mélyén élő mészhéjú élőlények leülepedő vázaiból a Föld több száz fokos hőjének hatására és az egymásra nehezedő lemezek nyomása alatt keletkező, majd a kőzet felgyűrődése által felszínre jutó márvány egyik darabjából műalkotás szülessen. Élet volt a folyamat elején, és életet lehelt az alkotó tehetséggel megáldott ember az élettelen kőbe is. Majd ezt az életet egy másfajta, alantas ösztönök által vezérelt emberi erő elvette.

01

 A carrarai márványtömb

A nehéz sorsból felemelkedő Fadrusz Jánossal szemben a szülővárosa hatalmas bizalomról tett tanúbizonyságot, amikor a fiatal, még viszonylag kevés tapasztalattal bíró szobrászra 1893-ban rábízta egy olyan mű megalkotását, mint a pozsonyi királykoronázások emlékműve. A szobrász zsenialitása azonban hamar megmutatkozott. Amikor a városatyáknak bemutatta az emlékmű gipszmintáját, azok kételyei szinte azonnal szertefoszlottak, és Fadrusz hozzáláthatott a megvalósításhoz. Carrarába utazott, hogy kiválassza a legmegfelelőbb márványtömböt, s 1895-ben az időközben elkészült agyagminta alapján elkezdje az ottani Trisconia cég mesterembereivel a szobor felpontozását, majd faragását. Időközben azonban kiderült, hogy ilyen hatalmas szobrot egy darabban sehogy sem lehet a rendeltetési helyére szállítani, ezért azt fel kellett darabolni. Így is csak nehézségek árán (kis teherbírású vasúti kocsik, keskeny alagutak) jutott el Pozsonyba a szobor, amelyet a helyszínen állított össze Fadrusz, és itt végezte el rajta a végső simításokat is. A tervezett átadási dátumot azonban lekésték, mert az 1896-os millenniumi ünnepségek alkalmával szerették volna az emlékművet leleplezni, de erre az eseményre végül 1897. május 16-án került sor.

02

A Mária Terézia-szoborcsoport (premier plánban)

Aztán eltelt nagyjából egy emberöltő, amely alatt a Duna-parthoz közeli egykori koronázási domb helyét díszítette az 1741-es pozsonyi országgyűlés nemesi felajánlására utaló szoborkompozíció. A „Vitam et sangvinem” emléke Mária Terézia lóháton ülő alakjában, valamint egy főúrban és egy közvitéz mellékalakjában öltött testet (ez utóbbi Fadrusz vonásait és alkatát idézte). Néhány békeévet követően azonban kitört a nagy háború, amely végül elsodorta a történelmi Magyarországot is, és az utódállamok már nem becsülték a magyar múltat. Ennek emlékeire az Osztrák–Magyar Monarchia romjain létrejövő Csehszlovákiában olyan sors várt, mint a történelem korai és kései képrombolásai idején elpusztult szobrokra.

03

 A Mária Terézia-szoborcsoport (totál plánban a kerítéssel együtt)

Pozsony 1919-től Csehszlovákia részeként Szlovákia adminisztratív központja lett, és sorra sérültek meg vagy tűntek el a múlt emlékei. Szerte az országban és Pozsonyban szobrok, emléktáblák, feliratok estek áldozatul a felkorbácsolt nemzeti indulatoknak. A korabeli sajtó és a hivatalos magyarázatok próbálták a spontán népharaggal, egyéni túlkapásokkal magyarázni egy-egy szobor megcsonkítását, ledöntését, meggyalázását, de hivatalos támogatás híján bizonyára nem úgy történtek volna a dolgok, hogy még száz évvel később is keserű szájízzel vagy fejcsóválva kelljen róla beszélni. A prágai parlament 1920. október 26-án hozott határozata – elsősorban a millenniumi emlékművekre utalva – mindennél világosabban beszél: „Ezek a művészi értéket nem képviselő emlékművek anakronizmusként hatnak, a nem magyar lakosság közegében sértik a szlovákok és a kárpátaljai oroszok nemzeti érzéseit. Tovább nem lehet azokat tűrni… Például Mária Terézia szobra a köztársaság szélén, Pozsonyban a Duna-parton, a magyar területek felé tekintve, a magyar királyság elvét és a magyar nemesi erényeket ünnepelve provokálja a cseh-szlovák nemzeti érzéseket.”

05

 A félig lerombolt szobor. Forrás: www.pammap.sk. Szlovák Műemlékvédelmi Hivatal Archívuma

Így aztán nem csoda, hogy már 1919-ben zsákot húztak Mária Terézia fejére a közeli vízikaszárnyában tartózkodó cseh-szlovák légionisták, 1921. november 25-én pedig elbontották az emlékművet takaró deszkapalánkot, amelyet 1918 tele után kettős megfontolásból hagytak rajta, hogy az időjárás viszontagságai mellett az esetleges támadásoktól is megvédjék, vagy inkább eltakarják a szem elől, ahogy a Petőfi-szoborral is tették. – De a későbbi események bizonyították, hogy ez kevés volt. Mindössze három nap kellett hozzá, hogy a közel négy és fél méter magas talapzatról hatósági felügyelet mellett ledöntsék és darabokra zúzzák Mária Terézia és magyar vitézei 6,65 méter magas szoborcsoportját. A rombolásnak rengeteg szemtanúja volt. Egy részük lelkesen biztatta a magukat nyilván hősnek tekintő vandálokat, más részük hallgatagon figyelte a pusztítást. Az utókor két-két visszaemlékezésből ismeri a részleteket – az egyik és a másik oldal szemszögéből nézve. Jankovics Marcell volt országgyűlési képviselő, író és ügyvéd Húsz esztendő Pozsonyban című művében idézi fel a szoborrombolás napjait, a szemtanú Rigele Alajos szobrászművész pedig a naplójában írta le részletesen, hogy mit látott azokban a napokban az emlékműnél. Branislav Varsík szlovák történészprofesszor diákként személyesen is részt vett a szobor ledöntésében, s ezt meg is írta emlékirataiban, csakúgy, mint egy szlovák légionista, Jozef Honza-Dubnický.

452

A lerombolt szobor (más szögből fényképezve). Forrás: www.pammap.sk. Forrás: Szlovák Műemlékvédelmi Hivatal Archívuma

Az emlékmű léte vagy nemléte azóta is megosztja a közvéleményt. Akik egyetértenek az eltüntetésével, ideológiai és esztétikai kritériumok vegyítésével, negatívan ítélkeznek, az ellentábor pedig szinte ugyanilyen mérce alapján jut ellenkező eredményre. Ez a nézetkülönbség mutatkozott meg abban a szlovák sajtóban lefolyt vitában is, hogy van-e értelme egy mai civil kezdeményezésnek, amely eredményeképpen ismét felállítanák Fadrusz János eredeti alkotásának kicsinyített mását. Egyelőre biztosnak látszik, hogy ez a mű nem kerül az eredeti helyére vagy a közelébe, és az utókor továbbra is csak fényképek alapján alakíthat ki róla véleményt. Tegyük hozzá, hogy a magyar művészettörténet a korra jellemző történeti szobrászat kiemelkedő monumentális alkotásának tekinti, míg az egykori cseh és szlovák sajtóban – nyilván a vandál szoborrombolás negatív megítélésének ellensúlyozására – éppen a művészeti értékét vonták kétségbe, és Szlovákiában még ma is akad tekintélyes történész-publicista, aki szerint azért sem kell a másolatot felállítani, mert az eredeti egy „katasztrofálisan rosszul sikerült és giccses” alkotás volt. Sovány vigasz, hogy azért a szlovák művészettörténészek között is akad olyan, akit nem a nacionalista szűkkeblűség vezérel, és az emlékművet kétségkívül nagy műértéket képviselő alkotásnak tekinti.

06

A lerombolt szobor talapzata

A szoborcsoportot darabokra zúzták, s hiába jut eszünkbe a kései szállóige, hogy összenő, ami összetartozik, ebben hiába is reménykednénk. Ilyen csoda ugyanis nem létezik. A carrarai márványdarabok száz- vagy ezerfelé szóródtak szét. A nagyobb darabokat hatósági felügyelet mellett a Mahr-féle kőfaragóműhelybe vitték, kisebb darabokat – a tiltás ellenére – a szoborrombolás szemtanúi vettek magukhoz, és került belőlük valamennyi a Dunába is. Van, ami valószínűleg örökre eltűnt, mert vajon ki bontaná fel az Újtelep út burkolatát, hogy kibányássza alóla az odahordott márványtörmeléket. Valószínűleg messzire görgette a Duna sodrása azokat a kisebb darabokat is, amelyeket az emlékművel szemben a vízbe dobáltak (hiába kutattak utánuk 2013 nyarán régészbúvárok, nem találtak semmit, bár az 50-es években, amikor a kőpartot javították, a ló fejét és a királynő szoknyájának egy darabját éppen onnan emelték ki). Vannak azonban olyan darabok is, amelyeket ma is nyomon lehet követni.

07b

  A Magyar Nemzeti Múzeumban kiállított szobordarabok

A közvitézt és a főnemest ábrázoló mellékalakok feje a Magyar Nemzeti Galéria raktárjában pihen. Több más darab (például a királynő feje és a közvitéz pajzsa, valamint számos kisebb-nagyobb szobortöredék) viszont egy második világháborús bombatámadáskor megsemmisült, vagy a romok eltakarításakor ismeretlen helyre került. Ezeket egyébként a 20-as években a határon csempészték át és adományozták a múzeumnak. 1928-ban egy kiállítás során a nagyközönség is láthatta a megcsonkított fejeket és a többi szobordarabot.

Különösen alakult azoknak a márványdaraboknak a sorsa, amelyek a Mahr-féle kőfaragóműhely udvarára kerültek. Rigele Alajos szobrászművész is itt dolgozott albérlőként, s az összetört márványból több szobrot is faragott. Ami bizonyítottan az ő keze alól került ki, az Móczik Felicián páter epitáfiuma. A tragikus sorsú pap Pozsony köztiszteletben álló személyisége volt, és egy zavart elméjű ember 1917-ben az Orsolya-rendi templom előtt halálra sebesítette őt. A páter barátai és tisztelői felkérésre Rigele 1923-ban a Mária Terézia-emlékmű egyik darabjából készítette el az emléktábláját, amely ma is látható az orsolyiták templomában.

08

Móczik Felicián epitáfiuma

Ugyancsak Rigele munkája 1925-ből Tuba János komáromi országgyűlési képviselőnek, a Komáromi Lapok alapító tulajdonosának a síremléke, mely az ottani református temetőben áll, rajta a feliraton kívül egy mélydomborműként megformált Krisztus-fejjel.

09 

Tuba János síremléke

Rigele faragta a csallóközkürti templom oltárának térdeplő angyalait is. Az eredetileg a 14. században épült templomot 1933-ban szinte teljesen újjáépítették, s ekkor készült a gótikus stílusjegyeket viselő oltár is, két oldalán az angyalokkal.

10

 A csallóközkürti templom oltára

A szakrális teret gazdagítja Rigele egy további alkotása, Kis Szent Teréz szobra, melyet a galántai Szent István király plébániatemplom számára készített. A mű különlegessége, hogy felismerhetően a közvitéz csizmás lábszárából faragta a mester, ami egyben korlátokat szabott a szobor alakjának is.

 11

 Kis Szent Teréz szobra

A Mahr-féle kőfaragó műhely udvarán heverő márványdarabokból a várostól más szobrászok is vásárolhattak saját műveik elkészítéséhez. Több szlovák és cseh szobrászművész élt ezzel a lehetőséggel. Jozef Pospíšil a ló testéből 1932-ben faragta ki a cseh Miroslav Tyršnek, a Sokol mozgalom megalapítójának a mellszobrát, amelyet később, 1937-ben a ligeti parkban állítottak fel. Ott azonban csak rövid ideig volt, mert Ligetfalunak a Német Birodalomhoz csatolása után 1938-ban áthozták Pozsonyba. Ekkor azonban fél évszázadra nyoma veszett. Megrongált állapotban 1988-ban találták meg egy szeméttelepen. Miután restaurálták, a Sportmúzeum gyűjteményébe került, majd a Sokol pozsonyi székházában helyezték el, ahol ma is látható.

12a

 Miroslav Tyrš mellszobra

Egy további nagyobb márványdarabból Fraňo Štefunko a 30-as évek végén elkészítette Andrej Hlinka háromnegyed alakos szobrát, amelyet 1940-ben a szlovák állam nemzetgyűlésének pulpitusa mögött állítottak fel. Itt 1945-ig maradt, majd az 1948-as kommunista hatalomátvétel után elásták, és csak a rendszer bukása után került elő a föld alól. A restaurálását követően 1994-ben a rózsahegyi Hlinka-mauzóleumban helyezták el.

13 

 Andrej Hlinka szobra. Forrás: https://www.webumenia.sk/dielo/SVK:TMP.117

Pozsonyban legegyszerűbben a Ladislav Šaloun cseh szobrász által 1931-ben készített Palacký-büsztöt érinthetjük meg, ha lelki kapcsolatot akarunk létesíteni a lerombolt emlékművel. Közel az egykori koronázódombhoz, a Notre Dame női tanító rend iskolakomplexumának külső udvarán áll a mű, amely különlegessége, hogy a szobrász meghagyta rajta a vitéz ruháját díszítő zsinórozás egy kis részletét.

14

František Palacký mellszobra

Az emlékmű márványából vélhetően készültek más kisebb szobrok is, hiszen a darabjai éveken keresztül szinte őrizetlenül hányódtak a Mahr-féle műhely udvarán. Magának Rigele mesternek a keze alól is biztosan kerültek ki olyan alkotások, amelyek anyagának eredetét ma még nem ismerjük. Jankovics Marcell leírása szerint Rigele kifaragta egy honfoglaláskori magyar vitéz másfél-kétarasznyi szobrocskáját, amely egy meg nem nevezett pozsonyi terem kandallójának párkányát díszítette, de e mű sorsáról semmit sem tudunk. Az is lehet, hogy a töredékekből avatatlan kezekbe is került valamennyi. Az viszont biztos, hogy akár a romboláskor, akár más alkalommal és úton-módon megszerezve pozsonyi családok ereklyeként őrizgettek kisebb-nagyobb darabokat a szoborból. Megvan például egy konkrét családnál az emlékmű körül 1899-ben emelt kerítés kapuját díszítő címer. Ugyanakkor a kerítés oszlopai, valamint a Marton és Fia műlakatos cég által készített kovácsoltvas elemek eltűntek, pedig még a múlt század közepe táján a dóm előtt álltak (míg el nem kezdték építeni a Szlovák nemzeti felkelés hídját, megsemmisítve mindent, ami előtte állt). A szobor lerombolását követően 1925-ig a helyén maradt az emlékmű gránit talapzata; később ennek elemeiből faragott ki négy oroszláfejet Rigele Alajos, amelyekkel a világháború elesettjeinek a Murmann-magaslaton felállított emlékművét díszítették.

15 

A kerítés kapuját díszítő címer

16

 A másodlagosan felhasznált kerítés a Szent Márton-dóm előtt.  Forrás: https://www.webumenia.sk/dielo/SVK:SNG.UP-DK_2561

17

Első világháborús emlékmű Pozsonyban a Murmann-magaslaton

Ez az, ami ma tudható a szobor utóéletéről, bár az egyes darabokhoz kötődnek olyan, a történet szempontjából nem meghatározó tények is, amelyekről itt nem esett szó. Idővel kiderülhet még valamelyik létező alkotásról, hogy az is annak a carrarai márványtömbnek a része volt, amelyikről Fadrusz János faragta le a fölösleget. Felbukkanhatnak kallódó darabok, hiszen az a mennyiség nagyon nagy volt, amely az emlékműből megmaradt. Az azonban biztos, hogy már soha nem nő össze az, ami egykor összetartozott, legfeljebb a múltat tisztelő, a másságot elfogadó és a szépség művészi megformálásával azonosulni tudó emberek képzeletben. Nekik írtam ezt a cikket.

Hornyák István