Dimitrovka – a pusztuló pozsonyi üzemkolosszus

GENIUS LOCI
2013 01 13.

Aki Galánta irányából vonattal érkezik Pozsonyba, felfigyel a Szőllősi és a Récsei út közt látványosan omladozó régi gyárépületekre. Ezek között a horrorfilmbe illő díszletek között a 19. század 70-es éveitől robbanószereket és egyéb vegyi anyagokat gyártottak.

A Dynamit Nobel vegyi üzemről van szó, amely a 20. század során meghatározó szerepet töltött be a térség vegyiparában, függetlenül attól, éppen melyik államhoz tartozott. A pozsonyiak a szocializmusból Dimitrovka néven ismerik. A termeléssel mára teljesen leállt üzem füstjével és egyéb gázkibocsátásaival naponta tette elviselhetetlenné a főváros levegőjét, napjainkban pedig egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a szennyezett területtel.

Alfred Nobel magyarországi üzeme

Létezésének első évtizedeiben a pozsonyi Dynamit Nobel gyár (a hamburgi székhelyű Alfred Nobel&Co társaság részeként) kora legmodernebb üzemének számított. 500 ezer forint részvénytőkével alapították, építése 1873-ban kezdődött. A Pozsony és az akkor még különálló Récse falu közti mocsaras területen építették, több kilométerre a város lakott részeitől. Építését Alfred Nobel személyesen felügyelte, a gyár első igazgatója Nobel egyik bizalmas munkatársa, Izidor Trauzl lett. A monarchia legmodernebb és legjobban felszerelt robbanóanyag-gyára 1875-ben kezdte el a termelést. Főleg dinamitot, lőgyapotot, kénsavat, salétromsavat és cellulóznitrátot gyártottak. A vállalat saját nitrálóval és lőporüzemmel rendelkezett, maguk fejlesztették az elektromos áramot is. A mai Szlovákia területén itt gyúltak ki az első izzók. A felesleges áramot a város kapta meg, előnyös áron. A gyár épületeit vágányok kötötték össze, amelyeken a kocsikat kezdetben ökrökkel, majd a 90-es évektől gőzgépekkel vontatták.

A gyár robbanóanyag-termelése az 1880-as években már elérte az 1,5 millió tonnát, amely a Monarchia és a Balkán dinamitszükségletének kétharmadát fedezte. A dinamitnak akkoriban az alagútépítések és egyéb építkezési munkálatok miatt nagy volt a keletje.

A gyár 1919-ig kizárólag német kézben volt. A század első éveitől fokozatosan vezető szerephez jutott a Philipp nevű bécsi zsidó család. A századfordulón a gyár már több mint 250 épülettel rendelkezett. 1910-től már villamosjárat közlekedett a város és az üzem között.

02

Háborús konjunktúra

Első nagy fellendülését az I. világháború jelentette, elsősorban a hadianyag iránt megnőtt kereslet miatt. Növekedett az alkalmazottak száma, a háború alatt több mint 3000 ember dolgozott itt. 1914-től elindult a TNT-gyártás.

Amilyen nagy fellendülést hozott a háború, annyira bizonytalanná vált a gyár helyzete a Csehszlovák állam megalakulásával. A csehszlovák csapatok parancsnokának, Schöbl ezredesnek az egyik beszámolója szerint a pozsonyi német és magyar ellenállók azzal fenyegetőztek, hogy a gyárat felrobbantják. Ebből végül nem lett semmi. A legnagyobb tőrdöfést Prága gazdaságpolitikája jelentette – túl kockázatosnak találták, hogy a magyar és osztrák határon fekvő Pozsonyban egy ekkora stratégiai jelentőségű üzem működjön. Azt szerették volna, ha más vegyi anyagok gyártására áll át a cég, a robbanóanyag-monopóliumot ezért a 1924-ben megvonták tőle, és a Zámkyban működő cseh üzemnek adták. Az állam vezetése hosszú ideig fáradozott azon, hogy a bécsi, budapesti és német részvényeseket kiszorítsa a vállalat vezetéséből. Honosítani szerették volna a gyárat. A fő részvényes Erwin Philippet, az említett Philipp család tagját viszont csak később, a terjeszkedő nácik tudták eltávolítani a vezetőségből a 30-as évek végén. Philipp a csehszlovák nyomásnak részben engedett, lakhelyét Pozsonyba tette át Bécsből, és felvette a csehszlovák állampolgárságot. Prágának ez azonban kevés volt, ők elsősorban a német tőke szerepét akarták csökkenteni az ágazatban. 1926-ban Németországban társult az IG Farben és az Alfred Nobel & CO. konszern, a pozsonyi gyár a legnagyobb német vegyipari vállalat tulajdonába került. Miután 1933-ban Hitler hatalomra került, az IG Farben pedig elindult európai hódító útjára, nyilvánvaló volt, hogy a pozsonyi üzem is ennek a vállalatkolosszusnak a részeként fejlődik tovább, elsősorban a német hadiipar igényei szerint. Az önálló Szlovákia 1939-es megalakulása után nyilvánvaló lett, hogy Philippnek mennie kell, elsősorban zsidó származása miatt. Még abban az évben nyugdíjba küldték, részvényeit áron alul kellett eladnia. Pár hónapra rá Zürichben hunyt el. 1940-ben ismét engedélyezték a gyárnak a robbanóanyagok gyártását, és elkezdődött a második fellendülési időszak, amely 1943-ig tartott. Ekkor épült meg a Vistra nevű üzemrész, amely műszálakkal látta el a német hadsereget. A frontvonalak, az ügyfelek fizetésképtelensége és az akadozó szállítás miatt aztán fokozatosan lehetetlenné vált a további működés. 1944 júniusában az angolok és az amerikaiak bombákat szórtak Pozsonyra, megsemmisült az Apollo kőolaj-finomító és a téli kikötő. A Dynamit üzem néhány melléképülete csupán az 1944. decemberi bombatámadásban sérült meg. A Vörös Hadsereg közeledtével a németek az üzem gépeit fokozatosan az IG Farben németországi telepeire szállították. (A vállalat korai történetéről részletesen értekezik Roman Holec Dinamitos történelem című kötetében, amely 2009-ben jelent meg a Kalligramnál)

03

Dynamitkából Dimitrovka, majd Istrochem

A háború után Edvard Beneš kormánya államosította a gyárat, élére Miloš Marko, korábban is ismert szlovák vegyész került. Az 1948-as kommunista hatalomátvétel után őt is, és a gyár addigi nevét is lecserélték: Georgij Dimitrov bolgár kommunistáról nevezték el. Dimitrovnak szobrot is emeltek a gyár bejáratánál. A következő években a gyár elkezdett a műtrágyagyártásra koncentrálni, akkor épültek azok az óriási csarnokok, amelyeket ma a vonattal Pozsonyba érkezők láthatnak. A szocializmusban tovább bővült a gyár területe – megnyitották a Szőllősi úti bejáratot is, az itteni részben főleg növényvédő szereket (Zeazin, Burex, Aminex) állítottak elő. Az újvárosi vasútállomáshoz közeli részben gumiipari termékeket kezdtek gyártani. Itt működött az egész üzem legveszélyesebb része, a Sulfenax. Már több száz méteres körzetében elviselhetetlen bűz terjengett. Akkoriban mindenkit felvettek ide, aki hajlandó volt a kéngázos légkörben tönkretenni egészségét. Közben persze jól kereshetett – egy darabig. A káros szennyezőanyagokat évtizedekig lélegezték be a város lakói, de elsősorban azok, akik a környéken felépített lakótelepeken laktak. Ilyen volt a ma is létező Béketelep – Mierová kolónia. Annak idején éppen a kibocsátott gázok miatt építették a gyárat a város határán kívülre, csakhogy a 20. században Pozsony a gyár köré nőtte magát. A kibocsátott vegyi anyagok koncentrációja óriási volt. Így kerülhetett sor olyan esetekre, hogy a közeli vasútállomás peronján várakozó nők lábairól leolvadtak a nylonharisnyák. A szocializmus fénykorában 7000, a rendszerváltás idején 5000 embernek adott megélhetést az üzem. A Kisalföld hetilap az ezredforduló után nem sokkal cikkezett arról, hogy sorra halnak meg azok a magyarországi férfiak, akik néhány évvel azelőtt a Dimitrovkában dolgoztak.

04

Csak úgy likvidálni sem lehet

Vladimír Mečiar miniszterelnökségének idejében privatizálták a vállalatot, amit akkor már Istrochemnek hívtak. Ezt a folyamatot a bíróság 1998-ban megtámadta, így a cég visszakerült az állam tulajdonába. 2002-ben Michal Babiš szlovák származású cseh milliárdos vette meg (a vágsellyei Dusloval együtt). A cég egy részét aztán Babiš 2009-ben eladta az Explosia Pardubice-Semtín nevű vállalatnak, akik úgy döntöttek, hogy leállítják a termelést, a megmaradt néhány száz alkalmazottat pedig elbocsátják. Az úgynevezett új Sulfenax 2010 elejéig húzta.

05

Néhány használható épületet bérbe adtak raktárnak vagy garázsnak, egyébként az egész területet biztonsági szolgálat őrzi. Egyesek szerint ipari múzeumot, turistalátványosságot lehetne a gyár maradványaiból kialakítani. Egy biztos, a sok évtizedes vegyianyag-felhasználás miatt az egész terület erősen szennyezett. A Sulfenax mellett futballpályányi területeken kiszórva áll a gyanús, sárgászöldes por, alighanem kén-alapú gyártási maradék. Felülettisztítás kellene. Hogy ezt ki fogja felvállalni, az egyelőre kérdéses. Mivel több négyzetkilométernyi területről van szó, csak úgy le sem bonthatják a gyárat, mint ahogyan nemrég a kábel- vagy a dohánygyárral tették. Az egykori vállalatóriás tehát néhány évig (vagy évtizedig) még biztosan a legnagyobb szennyfolt lesz a város testén.

06

„De a reggel eljön újra, s beindul a Dimitrovka” – a gyárat Földes László Hobo is megemlíti a Ghymessel közösen készített, Pozsonyi blues című dalában.

P.K

Támogatóink

Don`t copy text!