Az emlékmű a Murmann-magaslaton. Az Óvárosra nyíló lenyűgöző kilátás ma már a múlté.

GENIUS LOCI
2022 11 8.

Nemrég hagytuk magunk mögött a mindenszentek ünnepét és a halottak napját, amikor a szokásosnál is többet gondolunk elvesztett szeretteinkre. Ez az ünnep a régi Pozsony életének is része volt, a város számos lakóját súlyosan érintő első világháború után időszakban pedig csak fokozódott a jelentősége. Alig akadt család, amelyben a „nagy háború” ne hozott volna magával fájdalmas gyászt. A világégés után hamar megjelentek az első kezdeményezések annak érdekében, hogy az elesettek emlékművet kapjanak, ugyanis nem volt olyan hely a városban, ahol a pozsonyiak együtt gyászolhatták volna elvesztett szeretteiket. A helyzet azonban kezdetben nem igazán kedvezett ennek. Az emlékműépítés a város Csehszlovákiához csatolása miatti indulatok és a háborút követő gazdasági válság miatt sem tartozott a társadalmi prioritások közé.

Az évek múlásával azonban egyre erősebb lett a társadalmi nyomás – Pozsony egyébként nemegyszer megosztott lakossága ebben a kérdésben ritkán látott módon egyesült. A nemzetiségnek nem volt jelentősége: német, magyar, szlovák, zsidó egyaránt elvesztett valakit a háborúban, és szerettek volna egy olyan helyet, ahol méltóképpen tiszteleghetnek halottaik emléke előtt. Végül 1925-ben rátermett emberek vették kezükbe a kezdeményezést. A Pozsonyi Városszépítő Egylet állt az élére, amely már a háborút megelőző időszakban is végzett hasonló tevékenységet. Munkájának köszönhetően a 19. és a 20. század fordulóján új emlékművek, padok, parkok jelentek meg Pozsonyban. A háború utáni évek nehézségei sajnos az egylet pénzügyi helyzetén is megmutatkoztak – a szervezet anyagi forrásai meg sem közelítették az emlékmű felállításához szükséges szintet. Tapasztalt tisztségviselői azonban nem csüggedtek, és leleményes megoldással álltak elő: a várost és annak lakosait is bevonták a kezdeményezésbe. A városháza elsősorban az építőanyagról gondoskodott. A Ľudovít Štúr (azelőtt Koronázási domb) téren csaknem négy éve állt funkcióját vesztve a lerombolt Mária Terézia-emlékmű gránittalapzata. Most végre új feladatot találtak neki – a város az egyletnek ajándékozta, hogy átalakítsák az elesettek emlékművévé. A hely kérdését ugyancsak a város oldotta meg, telket ajánlott fel a célra a Murmann-magaslaton, a vízmű mellett. A magaslat abban az időben még valóban kimagaslott, nem veszett el az épületek között és a szabadon burjánzó növényzet alatt. Távolról is látható volt, és méltónak ítélték az emlékhely számára. Csupán egy „apróság” volt hátra – az emlékmű felállításához szükséges összeg biztosítása. A városszépítő egylet lakossági adománygyűjtést hirdetett, amely „meglepően szép eredménnyel zárult”. Pozsony lakosai néhány hét alatt a becsült költségeket jóval meghaladó összeget adományoztak a célra. Amivel bebizonyították, hogy komolyan gondolják szeretteik emlékének ápolását.

Így már semmi akadálya nem volt az emlékmű felállításának. Az építészeti tervet a pozsonyi születésű Wimmer Ferenc és partnere, Szőnyi Endre készítette, a szobrászati feladatokkal a város egy másik szülöttét, Rigele Alajost bízták meg, a kőfaragó munkákat a Börös & Bucsics cég, a kőművesmunkákat pedig Zeger Alajos végezte. A megrendelő – a dolog logikájából következően – a Pozsonyi Városszépítő Egylet volt. Wimmer az elesett pozsonyiak szimbolikus sírjaként szarkofág formájúra tervezte az emlékművet. A hagyomány szerint az elesettek földi maradványai helyett egy gyászverset helyeztek el benne, amelyet Wimmer testvére, Dóra írt. A szarkofág négy állat hátán nyugszik, a sarkait ezek feje díszíti. A köztudatba hím oroszlánként kerültek be (legalábbis az emlékmű közkeletű szlovák nevéből ez derül ki), de sörény híján nősténynek kell lenniük. Az emlékmű körül félkör alakú padokkal pihenőhelyet alakítottak ki. Minden szobrászati munkát (a padokat is beleértve) Rigele Alajos végzett a Mária Terézia-emlékmű talapzatából származó kövek felhasználásával. A munka gyorsan haladt, a gyűjtés meghirdetése és az első tervek elkészülte, 1925 tavasza után csupán néhány hónapnak kellett eltelnie a kivitelezés befejezéséig. Az ünnepélyes leleplezés a nyilvánosság komoly érdeklődése mellett zajlott.

A D-napot az emlékmű céljának és szimbolikájának megfelelően halottak napjára, 1925. november 2-ra tűzték ki. A korabeli sajtó a meghívóban büszkén hangoztatta, hogy a terv készítője, „a szülővárosához szent szeretettel kötődő Wimmer Ferenc e terv révén értékes műemlékkel gazdagította Pozsonyt”. A délelőtt 11 órakor kezdődő ünnepség elején a színházi zenekar fúvósegyüttese zenélt az Egyházzenei Egylettel együtt. Az emlékművet négy koszorú díszítette, amelyek az özvegyeket és egyéb hátramaradottakat, a hadirokkantakat, a pozsonyiakat és a városvezetést jelképezték. A számos jelenlévő kettős félkört alkotva „sűrűn tolongott” a cserkészek által övezett emlékmű körül, amely mellett az önkormányzat képviselői álltak Ľudovít Okánik polgármesterrel és helyettesével, Daniel Moleccel az élen. Az ünnepségen egyéb fontos pozsonyi személyiségek (pl. Grüneberg Károly gyáros, Prüger Henrik szállodatulajdonos, Wimmer Ferenc és Szőnyi Endre építész, Weyde Gizella művészettörténész), valamint a Pozsonyi Városszépítő Egylet tagjai is részt vettek, köztük Bacsák Aladár elnök és Limbacher Rudolf alelnök, aki ünnepélyes bevezető beszédet mondott három nyelven. Ebben egyebek között kijelentette, hogy „az emlékmű a város minden olyan fiának szimbolikus sírja, aki valahol idegen földben nyugszik. E helyen nemzetiségtől és vallástól függetlenül, a közös fájdalomban egyesülve összegyűlt mindenki, aki halottait gyászolja, hogy tisztelegjen azok emléke előtt.” Szólt az anyákról is, akik „nehéz küzdelme, melyet azért folytattak, hogy gyermekeik számára kenyeret és tejet biztosítsanak, súlyos egészségi problémák csíráját hordta magában”, és nem feledkezett meg a csecsemőkről sem, akiket „a háború az alultápláltság miatt elragadott”. Azzal a kéréssel fordult Pozsony lakosságához, hogy tekintsék ezt a helyet szentnek és megszenteltnek, valamint köszönetet mondott azoknak, akik adományaikkal hozzájárultak az emlékmű felállításához, valamint a sajtónak, különös tekintettel a Pressburger Zeitungra (ez az újság egyebek között cikkekkel és az adománygyűjtéssel kapcsolatos információk közzétételével elkötelezetten támogatta az emlékmű felállítását). Ezután ünnepélyesen átadta az emlékművet a városnak, amelyet Ľudovít Okánik polgármester képviselt. Ő – ugyancsak három nyelven – hálás köszönetet mondott, és ígéretet tett, hogy az önkormányzat meg fogja becsülni az emlékművet. Kiemelte, hogy „mindazok, akik eddig halottak napján fájdalommal gondoltak elvesztett szeretteikre, most találtak egy helyet, ahol szent tisztelettel emlékezhetnek meg róluk”. A Hadirokkantak Egyesületének képviselője ugyancsak „e fontos ünnepség komoly jelentőségét” hangsúlyozta. Az ünnepséget záró „gyászmenet olyan megindító volt, hogy szem nem maradt szárazon”. A korabeli sajtó szerint az „esemény rendkívül megható volt, és az emlékmű óriási jelentőségét Pozsony számára mi sem bizonyítja jobban, mint azok a virágok, amelyeket anyák és fiúk – férjek özvegyei, apák gyermekei – reszkető keze helyezett a hivatalos koszorúk mellé. Csak remélhetjük, hogy Pozsony lakói valóban szentnek tekintik majd ezt a helyet, amely, mint dr. Limbacher említette beszédében, tulajdonképpen annak a nagy temetőnek egy része, amelynek folyamatosan emlékeztetnie kell bennünket 10 millió ember kiontott vérére, ezen szörnyű idők mérhetetlen fájdalmára és nyomorúságára.”

A délután folyamán tömegek járultak az emlékműhöz, hogy elhelyezzék csokraikat és koszorúikat. Sötétedés után, 17 órakor négy nagy emléktüzet (az emlékmű talapzatán elhelyezett fáklyákat) gyújtottak a háború áldozataiért. A fáklyák és a „talapzatra nők és leányok, vélhetőleg hadiözvegyek és -árvák által elhelyezett megszámlálhatatlan gyertya” e tűzszínháza megindító hatású volt, a fényt állítólag még a város utcáiról is látni lehetett.

A pozsonyiak azonnal magukénak érezték az emlékművet. A korabeli sajtó beszámolói szerint rendszeresen, nem csupán halottak napján járultak hozzá zarándoklatok. 1930-ban még Masaryk elnök is felkereste, aki a város látványában is gyönyörködött a magaslatról. Pozsony képviselői itt ismertették vele a város fejlődését legutóbbi, 1921-es látogatása óta. Ebben a kontextusban az emlékmű is a pozitív változások egyik szimbóluma volt. Az elhunytakról való megemlékezés szokása az emlékműnél csak a második világháború után szűnt meg, amelynek következményei elhalványították az első világháború emlékeit. Ráadásul a második világégés után jelentősen megváltozott Pozsony lakosságának összetétele, sérült a folytonossága, régi kötelékek, hagyományok szakadtak meg. És nem utolsósorban 1948-ban államosították a városi vízművet, a telek pedig (az emlékművel együtt) az állam tulajdonába került. Az emlékmű nem számított többé a tér értékes, meghatározó elemének, elveszett a földből kinövő épületek és a vadul burjánzó növények között. Az Óvárosra nyíló lenyűgöző kilátás ma már a múlté. Az emlékmű azonban szerencsére nem – bár volt idő, amikor lebontás fenyegette, ma is a helyén áll az elesett pozsonyiak állandó emlékhelyeként. 2025-ben lesz százéves. Bízom benne, hogy ez a jubileum méltó ünneplést kap majd.

Ján Vyhnánek

Fordította: Böszörményi Péter

Támogatóink

Don`t copy text!