A Vödric az a szó, ami az átlag, Pozsonyba érkező magyarnak (szlováknak, vagy akár a turistáknak) biztosan nem mond semmit. Ennek egyszerű oka van, a Vödric ugyanis nem létezik, csupán a helye. Az évtizedekkel ezelőtt ledózerolt városnegyed viszont a közeljövőben talán újjáéled.

Pozsony egyik legrégebbi részéről van szó. Ha egészen pontosak akarunk lenni, azt írjuk, hogy a Vödric kezdetben nem is volt Pozsony része. Egy halászfalu volt a várdomb alatt, túl az akkori értelemben vett város kapuin. A középkorban ebből a szűk értelemben vett városból (amit most nagyjából az Óváros történelmi részével azonosíthatunk) négy kapun keresztül lehetett kilépni, és az egyik (a nyugati kijáró) éppen a Vödric-kapu volt. A városfalak kiépítése a 13. században kezdődött el, a 14. század végére a városnak már három kaput – a Mihály-kaput, Lőrinc-kaput és a Vödric-kaput magába foglaló erődítménye volt. A 15. században építették meg a Halász-kaput, ennek emlékét őrzi egy felirat a mai Hviezdoslav tér Fő tér felé vezető kijáratánál (a Mcdonald´s mellett).

vodric1

A tatárok 1241-ben nem tudták bevenni Pozsonyt, ezért bosszúból Vödric falucskát (is) felgyújtották. 1390-ben aztán Luxemburgi Zsigmond királyunk egyesítette Vödricet a várossal. Ezzel aztán elindult egy folyamat, aminek következtében Pozsony és a Vödric lassan összenőttek. Kemény Lajos A pozsonyi vár és a Váralja (1933) című írásában elmondja, hogy Váralja községet 1850-ben egyesítették Pozsonnyal, így alakult meg a Vödricből, Obere Neustiftből és Luckenből a Terézváros: „A Váralja-beliek községi különállóságukat mindenkor megvédték, és annak kibővítésére szorgosan törekedtek. Így 1345-ben történt, hogy a gonosztevők a Váraljára menekültek, hogy a belvárosi üldöző bíróság elől menedékhelyi „ótalmat” találjanak; Toldy Miklós várispán ellenére a váraljaiak kérelmének elrendelte a latrok kiadatását, azonban az illetékességet fenntartotta magának.”

181

A Vödric lényegében a Hal tér nyugati oldalából kezdődött. A térnek ez a része ma már szintén nem létezik. A negyed gerincét a Vödric nevű utca adta, amely kelet-nyugati irányban húzódott. A Hal teret nyugat felé a Flórián térrel kötötte össze, ami már a Vízhegy alatt húzódott. Itt volt a Császári és királyi katonai élelmiszerraktár épülete. Ebből indult a mai Žižka utca (korábban Mária Terézia utca), amely már a szomszédos Zuckermandel városnegyed részét képezte. Ha autóval megyünk a rakparton Károlyfalu irányába, lényegében ezeknek az utcáknak a helyén haladunk.

szegeny

A városnak ez a része kis kivétellel inkább a szegényebb rétegeknek szolgált lakhelyül. Főleg halászok, kereskedők, kézművesek éltek itt. A negyed a 19. század végétől egészen pusztulásáig aztán leginkább kocsmáiról, bordélyházairól és rossz közbiztonságáról volt hírhedt. Itt volt az Arany Lámpa, a Fehér Farkas, az Arany Nap és a Csillag nevű fogadó. A „bűnös” Vödric történetét Anton Baláž dolgozta fel részletesen és olvasmányosan (Hriešna Vydrica, Marenčin PT, 2007). Baláž rámutat többek között, hogy azok a külföldi utazók, akik az elmúlt századokban Pozsonyba látogattak, és erről valamilyen írásos feljegyzést is hagytak, rendre megemlékeznek a kedves pozsonyi lányokról. Így járt a dán mesemondó, Hans Christian Andersen is, 1841-ben, amikor Konstantinápolyból Bécsbe utazott. Hajója a Váraljai révparton kötött ki, nem messze a Kék Csuka nevű fogadótól, amely a bordélyház funkcióját is ellátta. „… tele van szép lányokkal és finom borokkal” – írja útirajzában Andersen Pozsonyról. A szép lányok alatt valószínűleg az örömlányokat értette.

Néhány évszázaddal korábban Balassi Bálint értekezik pozsonyi útja során nem a helyi, hanem a bécsi Zsuzsánnáról és Anna-Máriáról, a két hasonló foglalkozású „leánról”:

                                     „Kurta oktáván a sovány böjtben,
                                      Pozsony városából kimentemben
                                      Szerzém ezeket ilyen versekben
                                      Táncnótára egy kisded énekben,
                                      Az másfélezerben
                                      És nyolcvankilencben,
                                      Hogy bécsi virág juta eszemben. „

Baláž figyelmeztet, hogy Pozsony a Monarchia utolsó évtizedeiben inkább egy álmos vidéki város, mintsem egy Budapesthez vagy Bécshez mérhető, robbanásszerűen fejlődő metropolisz volt. Ezt pedig a helyi piroslámpás házak szolgáltatásai is tükrözték. „Nem voltak itt plüssel és csiszolt tükrökkel kibélelt, kristálycsilláros szalonok” – jegyzi meg. A Csuka, Oeser és Flórián utca bordélyházait a 20. században már csak mint a bűn tanyáit emlegették. A rendőrségnek sikerült szisztematikus intézkedésekkel felszámolni ezt az ősi iparágat a Váralján. A bordélyházak lakóit illetve alkalmazottait átnevelő táborokba szállították, ahonnan jó esetben egy-egy állami vállalathoz kerültek munkásokként.

A hatvanas évek végén építészeti pályázatot írtak ki a Duna és a vár közti terület elrendezésére. Kamil Gross építészmérnök, a projekt nyertese lakótelepet tervezett a váraljára egészen a villamosalagútig. A legnagyobb megoldandó kérdést Duna mielőbbi áthidalása jelentette, hogy az épülő Ligetfaluba tudják szállítani az építőanyagot, a gépeket és a munkásokat. Pozsonyba özönlöttek az emberek a munka után az ország minden részéből. Felépítették nekik Szlovákia harmadik legnagyobb városát, panelekből. Az Öreg híd ehhez kicsi volt és szűk, a Kassai utca folytatásaként megtervezett (itt áll most az Apollo híd) pedig túl drága lett volna. Ezért kellett a Szlovák nemzeti Felkelés hídja (később Új híd, majd 2012-től is mét SzNF híd). Elsősorban ennek esett áldozatul a Váralja, vagyis a Zuckermandel, a Vödric és a Zsidó negyed.


Grossnak meggyőződése volt, hogy az Óváros közlekedését át kell alakítani. Hiába tiltakoztak a műemlékvédők a történelmi épületek pusztulása miatt, Gross ezt nem tartotta elfogadható érvnek. Úgy gondolta, ezek a régi utcák régi házaikkal elvesztették eredeti funkciójukat, nem korszerűek, ezért újakat kell helyettük építeni. Gross terveinek maradványa a három, zöldre festett toronyház Chatam Sófer sírjától keleti irányban.

A neológ zsinagógát a Hal téren 1969. április 13-án bontották le. Hasonló sorsra jutott a tér szemközti oldalán álló Polgári sörfőzde épülete is. Pozsony történelmi Óvárosának ezzel egy jelentős része pusztult el. Ami a Vödricet illeti, helyén jelenleg nincsenek épületek, csupán autóút és bozótos, elkerített telkek.

056

„…ifjúkoromban, amikor ide jöttem tanulni, Pozsony áldatlan állapota számomra természetesnek tűnt, és volt benne valami romantikus. A rakpartot nem tudtam elképzelni az omladozó házak és a fényüket vesztett kúriák nélkül. A Polgári sörfőzde teraszáról a kilátás a Hal térre és a romos várlépcsőre – ez mind tovább színezte a város hangulatát” – írja Ján Čomaj a Váralja lebontása (Búranie Podhradia, Marenčin PT, Bratislava 2010) című, fotókkal gazdagon illusztrált könyvében.

img_3434

Hamarosan viszont elkezdődhet itt valami, az egy évvel ezelőtti hírek szerint idén tavasszal már elkezdődnek a munkálatok. 2012 őszén el is kezdték irtani a bokrokat, hogy autó-lehajtókat tudjanak kiépíteni. A Vödric projekt új lakónegyeddel számol a vár alatt. Piaccal, boltokkal, sétálóutcával, szolgáltatásokkal. Az épületek állítólag legfeljebb néhány emeletesek lesznek, hogy az emberek a folyópartról is láthassák a várat.

P.K.