A Vörös Ökör fogadó

GENIUS LOCI
2013 10 25.

Pozsony szállodaipara komoly múltra tekint vissza. A Borostyánút és a Duna menti kereskedelmi útvonal kereszteződésnél létrejött várost emberemlékezet óta nagy számban látogatták az idegenek, akik meg akartak hálni valahol, portékájukat elraktározni, lovaikat istállóba kötni és megabrakoltatni, kocsijaikat javítani. 1526 után a fővárossá lett Pozsonyba költöztek az ország legfontosabb hivatalai, így tovább növekedett a vendégek száma, az országgyűlés összeülése idején pedig a város szó szerint megtelt a honatyákkal és népes kíséretükkel. Nem véletlen hát, hogy ebből az időből származnak az első feljegyzések az ekkor még (vendég)fogadónak nevezett szállodákról (ez a kifejezés csak a 19. században honosodott meg), amelyek kezdetben a város történelmi központjában működtek.

A legelső feltehetőleg a Vademberhez címzett vendégfogadó (Gasthaus zum Wilden Mann) volt a Lőrinckapu utcában (Laurinská). Nagyszerű elhelyezkedésnek köszönhetően rendszeres vendégei voltak az országgyűlési képviselők, akik a 19. század elejéig a szomszédos palotában üléseztek. Az eredetileg a város tulajdonában lévő fogadó fokozatosan magánkézbe került, majd a 18. század végén megszűnt. Helyén ma a Motesiczky-palota és egy kevéssé szemrevaló egyemeletes épület (Lőrinckapu utca 6.) egy része áll. A forgalom növekedése azonban a következő századokban egyre több lófogatot, fiákert, hintót hozott a városba, s mivel a közúti közlekedés kötelező érvényű szabályait csak a 19. század elején fogadták el, a középkori város szűk utcáin bizonyosan nem volt hiány a konfliktusokból. Az élelmes fogadósok ezért egyre inkább a külvárosokba, extra muros húzódtak, ahol vendégeik kocsijai a szélesebb tereken kényelmesen, ütközés veszélye nélkül megfordulhattak. Ezt a tendenciát erősítette a városfal megszüntetése (1778), aminek köszönhetően a város kiszabadult a szorító ölelésből, és szerves egységgé ötvöződhetett a külvárosokkal. Pozsony központja körül így a 17–19. században számos vendégfogadó nyílt, különösen népszerű volt például az Aranylúd, az Aranymesszely, az Aranyszarvas vagy az Aranynap fogadó, amelyek az eredeti házjelekből kialakított cégérükről kapták nevüket.

289

Közülük is kitűnt a Vörös Ökör fogadó (beim Roten Ochsen) – és nem csupán szokatlan nevével, melyet a szájhagyomány szerint egy 18. századi tájképfestőnek köszönhet. A szegény piktor nem tudott fizetni többnapos ott-tartózkodásáért, míg végül a tulajdonossal megállapodva azzal egyenlítette ki tartozását, hogy egy vörös ökröt festett a kapu feletti cégérre – nem tudni, miért éppen azt… A fogadó építésének pontos idejét még nem sikerült megállapítani. Az azonban bizonyos, hogy a 19. század elején már jó ideje ott állt a Baross (Štúrova) és a Rózsa utca (Jesenského) sarkán. Fénykép csak a 19. század 70-es éveiben örökítette meg, amikor teljesen átépítették. A vendégek a Rózsa utcáról térhettek be, a kocsik pedig kényelmesen behajthattak hátulról, a párhuzamos Grössling utcáról (ez a része ma: Medená). S mivel a fogadó előtt volt a Pozsony és Hainburg között közlekedő postakocsi állomása, vendégből nem volt hiány. Ráadásul több ismert névre is bukkanhatunk közöttük.

HÍRESSÉGEK

Megszállt a Vörös Ökörben többek között Deák Ferenc (1833), a „haza bölcse” és II. Frigyes Ágost szász király is (1845). A fogadó egyik legfigyelemreméltóbb vendége volt a híres osztrák drámaíró, Franz Grillparzer (1843), aki a magyar országgyűlés ülésére érkezett Pozsonyba, a megtelt fogadóban azonban csak egy pótszoba jutott neki. Nem volt elragadtatva, a következőket jegyezte be naplójába: „Kénytelen voltam megelégedni egy olyan keskeny ággyal, mint a tenyerem, a Vörös Ökör fogadó vendégszobájában. Ez olyannyira lehangolt, hogy még utam eredeti célját is szinte elfeledtem.” És ekkor még nem is sejtette, micsoda gyötrelmek várnak rá éjszaka: „Éjjel felébredtem, az óra mintha kétszer ütött volna felet, de mindjárt utána két órát kiáltott odakünn a strázsa. Hajnali kettő. Az ágy túl rövid, a takaró túl nehéz. Izzadtam, mint a ló. Hajnaltájt egy órára elszenderedtem, de ötkor már talpon voltam.” Panaszáradata végén a Deus providebit! felkiáltással kéri az Urat, hogy védelmezze lépteit.

voros_okor_1859

Nagyon elégedett volt azonban a Vörös Ökörrel Ludwig van Beethoven, aki a hagyomány szerint rendszeresen itt szállt meg Alsókorompára (Dolná Krupá), a Brunszvik családhoz utaztában. A Pozsonyi Városi Levéltár veterán munkatársa, Bohuš Bezdek a múlt század 20-as éveiben a cégér alatt gyakran mesélt egy anekdotát a szavain csüngő hallgatóságának, amelyre valamelyik krónikában bukkant: Egy gazdag győri kereskedő a szomszéd szobából áthallatszó lármára ébredt egy reggel. Dühösen átdörömbölt, hogy fejezzék be, de nem járt sikerrel, folytatódott a kiabálás, az iszonyatos dobogás és a mosdóból hallható vízcsobogás. A szerencsétlen vendég a fogadó tulajdonosához fordult panaszával, és megtudta, hogy zsivajgó szomszédja nem más, mint a bécsi „Tonkünstler”, Ludwig van Beethoven, akinek az a szokása, hogy kora reggel bő vízzel mosakodva nagy hangon dudorássza a fejében születni kezdő dallamot, és lábbal veri hozzá a taktust. A kereskedő felháborodott: „Hogy merészeli egy közönséges zenész megzavarni egy ilyen fontos ember álmát?!”

horvat099

A hírességek panoptikumát II. Józseffel zárjuk, aki nem szállt meg ugyan a Vörös Ökörben, de 1783-ban tiszteletét tette a szomszédos Aranyrózsa fogadóban. A jelentős eseménynek hosszú ideig márványtábla állított emléket a kapu felett, a Monarchia felbomlása előtt azonban egy ismeretlen tréfamester piros festékkel tájékoztató feliratot pingált a két fogadó közé:

« DER ROTE OCHSE KAISER JOSEPH II »

 

ANTAL, A GYILKOS

Kísértethistória nélkül nem is tartozhatott volna a Vörös Ökör a város legjelentősebb épületei közé, hiszen mint mondani szokás, minden rendes pozsonyi háznak van saját kísértete. Az alábbi történet bizonyítja, hogy a Vörös Ökör fogadó megfelel ennek a kritériumnak.

Sok-sok évvel ezelőtt egy brutálisan meggyilkolt gazdag kereskedő holttestére bukkantak az egyik sarokszobában. Az eset kivizsgálása során a fogadó Antal nevű inasára terelődött a gyanú, aki a gyilkosság után eltűnt. A vendégek állítólag nem igazán szívelték, mindig széles vállai közé húzta lehorgasztott fejét, alig köszönt, és az uraktól a különféle szolgálataiért kapott pénzt sosem köszönte meg. A bűntény egész Pozsonyt felbolygatta. A városi hajdúk nyomoztak, kutattak, szimatoltak, de Antalt mintha a föld nyelte volna el. Márpedig biztosan kifosztotta a kereskedőt, mivel a holttest mellett egy garast sem találtak, a megboldogult pedig nyilván nem pénz nélkül érkezett a pozsonyi vásárra. A város lassacskán napirendre is tért volna a történtek felett, ha egy idegen nem vásárol meg egy csinos sarokházat a Wiesner utcában. A rejtélyes alak ugyanis nappal ki sem tette a lábát az utcára, csak este, lopva merészkedett elő, mintha saját lelkiismerete elől bujkálna. Szapora léptei minden saroknál lelassultak, és amikor befordult, körbesandított, nem követi-e valaki. „Miféle szerzet ez?” – tanakodtak a pozsonyiak, amíg valaki rá nem eszmélt: „Hiszen ez Antal a Vörös Ökörből! Nézzék csak meg, ilyen válla csak neki van!” A hajdúkhoz is eljutott a hír, hogy a gyilkos visszatért, és házat vásárolt a rabolt pénzen, így elfogatóparancsot adtak ki ellene. Hat pandúr indult Antalért egy este. Mivel hiába dörömböltek, betörték a bezárt ajtót. Támadástól tartva, óvatosan léptek be a lakásba. Ez azonban szükségtelennek bizonyult: Antal teste élettelenül lógott a gerendán. Rájött, hogy leleplezték, és végrehajtotta magán a megérdemelt büntetést. Sokáig kísértett még a Wiesner utcában. Időnként látták, amint eltűnik egy-egy mellékutca sarka mögött. Gyors léptekkel átvágott a Baross utcán a Vörös Ökör felé – oda, ahol legyőzte és romlásba vitte a kapzsiság…

EPILÓGUS

1918-ban Pozsony egy új állam, Csehszlovákia része lett. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a város nem kerülhette el a gyökeres változásokat: új nevet és vezetést kapott, megváltozott lakosságának összetétele, még Antal is felhagyott a kísértéssel… Építészeti arculata sem maradt a régi, a korábbi épületek helyét gyakran funkcionalista stílusban épült újak foglalták el. A Rózsa utca keleti végének két említett épülete sem maradt érintetlen.

128

Az időközben megszűnt Aranyrózsa fogadó barokk épületét a 20-as években lebontották, az Andrej Nyomda került a helyére. A Vörös Ökör fogadót Karel Bláha szállodatulajdonos vásárolta meg, és Pilseni Udvar (Plzenský dvor) néven működtette tovább.

horvat098

A második világháború utánra roskatag állapotba került épületet azonban 1950 februárjában lebontották, átadta helyét a Pravda napilap irodaépületének (Martin Kusý, 1953–1960). Magával vitt egy darabot Pozsonyból, amely végül még a dohogó Grillparzert is elbűvölte: „A (vár)romból nyíló kilátás csodaszép. (…) Az elragadó sétaösvényekben gazdag, Aunak nevezett ligetes erdők felé pontonhíd vezet. Nem hiszem, hogy valaha is láttam ehhez foghatót egy város közelében. (…) Szembetűnő az általános elegancia. (…) Nagyon tetszett nekem Pozsony.”

A város fejlődése azonban az egykor híres fogadó könyörtelen leradírozása után sem állt meg. Rég beteljesült már a Slovenský denník című lap egy névtelen cikkírójának 1938-as jóslata: „Pozsony napról napra növekszik, gyarapodik; eltünedeznek a régi házak s velük a város történelmének egy része, hogy új, ormótlan kőmonstrumok kerüljenek a helyükre, folytatni próbálván történelmüket. A mai új paloták helyén néhány évtized múlva talán már felhőkarcolók állnak, melyek mellett szerényen húzódik meg a Manderla-ház tizenegy emeletes kolosszusa.” Ez a folyamat visszafordíthatatlan, megállíthatatlan. A régi épületek mindig átadják helyüket az újaknak. Ám a Vörös Ökör fogadóhoz hasonlóan sok olyan volt közöttük, amelyek nélkül ma nem ilyen lenne a város és lakói. Ne felejtsük el őket.

Ján Vyhnánek

Fordította: Böszörményi Péter

Nagyobb térképre váltás

Támogatóink

Don`t copy text!