Múzeumok és galériák éjszakája 2013

Kultúra
2013 05 24.

Néhány hónappal ezelőtt meglátogatott itt Pozsonyban egy újvári barátom. A hosszúra nyúlt esti városnézés és a gyakori koccintgatás megtette hatását: másnap dél körül keltünk ki az ágyból. Egész napos kiránduláshoz már késő volt, így ebéd után a vár felé vettük az irányt. Örömmel nyugtáztam, hogy a vár belső tereit végre újra megnyitották a nagyérdemű előtt.

Szépen lassan haladtunk alulról fölfelé, emeletről emeletre, minden ismertetőt becsületesen végigolvasva, a Szent Cirill és Szent Metód Nagy-Moráviába érkezésének 1150. évfordulójára rendezett időszakos kiállítástól kezdve a képtáron, a 25 évvel ezelőtti gyertyás tüntetésre emlékeztető speciális tárlaton és a krasznahorkai vár berendezésének maradványain keresztül egészen a Koronatoronyba felvezető lépcsőkig. Alig léptünk fel azonban az első lépcsőfokra, a magasból hirtelen ránk rivallt a tárlatvezető néni: „Finító, finító!“ Hiába leptük meg őt azzal, hogy az anyanyelvén válaszoltunk neki, hiába mutogattunk az óránkra, hogy még csak háromnegyed öt, nem volt kegyelem: ő már leoltotta a villanyokat, fájront.

noc%20muzei%202013

Amikor aztán a napokban értesültem róla, hogy idén is lesz múzeumok éjszakája, végre elérkezettnek láttam az időt, hogy elégtételt vegyek. Csak azért sem fogom megvenni a belépőt – gondoltam magamban a markomat dörzsölgetve –, hanem ingyen fogok besétálni a várba (ezen a különleges napon ugyanis elég egyetlen múzeumba vagy galériába jegyet váltani, s azzal az egy belépővel az összes többi pozsonyi múzeum ingyenesen látogatható), s ráadásul utoljára hagyom a Koronatornyot, hogy jóval a rendes nyitva tartási idő lejárta után, emelt fővel, a tárlatvezető nénikre hetykén mosolyogva lépkedhessek fel a csúcsra.

Kész volt hát a terv, s a párommal délután nyakunkba is vettük a várost. A Nemzeti Múzeummal kezdtük, ahol pár perces sorban állás után jutottunk hozzá a mindenhová érvényes belépőjegyünkhöz. Rögtön beinvitáltak egy szimpatikus előadásra: „Kik, illetve mik szívják a vérünket és miért?“ Mint kiderült, e felettébb tápláló testnedv után nagyon sok kis teremtmény sóvárog, s ez alól nem kivétel a teremtés koronája sem: a nepáliak például közvetlenül a jak ütőeréből hörpintik ki; de még mielőtt szörnyülködni kezdenénk e barbár szokáson, jusson eszünkbe a hagymás sült vér meg a véreshurka.

muz_01

Nehéz megemészteni, hogyan fér össze a Szlovák Nemzeti Múzeum Vajanský rakparti épületében a fajok sokszínűségét és az élet keletkezését bemutató tárlat, meg a tátrai dinoszaurusz makettje a lőcsei fehér asszonnyal, bár igaz, a szervezők elsősorban azokat invitálták az akcióra, akik nem félnek a meglepetésektől, na meg a sötéttől. Bár eredetileg a Korponay Jánosné Géczy Juliannáról szóló, időszakos kiállítás miatt jöttünk elsőként éppen a Nemzeti Múzeumba, kissé csalódottan állapítottuk meg, hogy a kitömött állatkák az emeleten sokkal érdekesebbek voltak. A tárlat a híres-hírhedt nőalak valós történetét és a köréje szövődő legenda kialakulását akarja bemutatni, de végül is teljesen elveszik a részletekben – kordokumentumok, festmények, rajzok és műtárgyak tömkelege fogadja a látogatót, akinek, miután elveszíti a fonalat, már a magyarázatokat sincsen kedve végigolvasni, nem még a többoldalnyi leveleket, jegyzőkönyveket, idézeteket. Két dolog maradt meg csupán az emlékezetemben ebből a kiállításból: a híres ajtófestmény és Jókai regényének első kiadása.

g%C3%A9czy_julianna

Kifelé menet még bekukkantottunk a 60-as évek stílusát és mindennapjait felidéző termekbe, ami az adatdömping után valódi felüdülést jelentett. Mosolyogva konstatáltam, hogy bár a 80-as évek közepén születtem, mégis minden annyira ismerősnek tűnik, a ČSAD-s buszmegállótól kezdve a MERKUR játékon meg a diavetítőn keresztül a retró hajszárítókig.

Mire néhány óra után végre kikeveredtünk a Nemzeti Múzeumból, az ingyen kávéról már lecsúsztunk, és a múzeumok között közlekedő kisvonat után is hiába loholtunk, esélyünk sem volt már, hogy felférjünk rá. Mindez azonban nem szegte kedvünk, hiszen tudtuk – vagy legalábbis reméltük –, hogy a legjava még hátra van. Következő megállónk a Pozsonyi Városi Galéria volt a Mirbach palotában, ahol elsősorban a szecessziós tárlatra voltunk kíváncsiak. Ez a kiállítás valóban új erővel töltött fel. Be kell vallanom, nem különösebben rajongok a képzőművészetért, inkább az irodalom és a zene van ínyemre, de Alfons Mucha plakátjai, litográfiái nekem legalább olyan, egyszerre felkavaró és gyönyörködtető esztétikai élményt nyújtottak, mint egy Ady-vers vagy egy Szarka Tamás-féle hegedűszóló. Órákig képes lennék bámulni őket. A kiállítás egyébként Mucha minden alkotói korszakát igyekszik felvillantani, a hírnevet hozó, 1895-ös színházi plakát, a Gismonda egy változatától a 20-as évek végén született, a szláv egységet és a csehszlovák államot propagáló, kissé patetikus alkotásokig. A tárlat másik része a kevésbé ismert cseh és szlovák szecessziós vagy a szecesszióhoz valamilyen módon kötődő művészek munkáit vonultatja fel. Közülük kiemelkedik a – furcsa módon szintén a szlovák festők közé sorolt – Mednyánszky László, akinek olyan impozáns méretű, impresszionista ihletésű tájképeit csodálhatjuk meg a kiállításon, mint a Zúzmarás erdő vagy a Napfelkelte havas folyóparton.

sunrise_on_a_snowy_riverside

Mire minden képet elfogyasztottunk, rémülten vettem észre, hogy kifutunk az időből: az óra már kilenc felé járt, és – annak ellenére, hogy az akció fedőneve „Múzeumok és galériák éjszakája“ – a legtöbb intézmény este tízkor bezárta kapuit. Mi lesz a várral meg a Koronatoronnyal? Azt hiszem, még sosem nyargaltunk végig olyan gyorsan az Óvároson, mint azon a balzsamos szombat estén. Bárhogyan is szorított azonban az idő, nem álltuk meg, hogy útba ejtsük a Jó Pásztor házában berendezett óramúzeumot, amit már csak azért sem bántunk meg, mert ráakadtunk egy gyönyörű, 1886-ból származó, Fadrusz János által faragott óracsodára. Viszont közben már kilenc is elmúlt, és én kezdtem lemondani az esti panorámáról meg a kis elégtételemről; ráadásul a fülemben újra felcsengett a tárlatvezető néni bántó hangja: „Finító, finító!…“. Ahogy átcsörtettünk a Zsigmond-kapu alatt, egyszerre mégis visszanyertem a reményt: a Koronatorony apró ablakai még világítottak! Alaposan megizzadtunk, mire felértünk azokhoz az ablakokhoz, és mint utóbb kiderült, fölöslegesen törtük magunkat, mert a vár éjfélig nyitva tartott, de végül is a kilátás kárpótolt mindenért.

koronatorony1

Meg a szaxofonosokból és vonósokból összeállt „Saxi things s orchestrom“ nevű zenekar remek koncertje a hangversenyteremben. Végre kifújhattuk magunkat, és a zene jótékony hatása alatt emésztgethettük azt a sok-sok érdekességet és szépséget, ami ebben a néhány órában az agyunkba vésődött.

Kacsinecz Krisztián

Támogatóink

Don`t copy text!