Aki volt már a régi városháza épületében található Pozsonyi Városi Múzeumban, tudhatja, hogy a tárlat keresztülkígyózik az egész épületen. Az utolsó helyiségből lépcső vezet lefelé a frissen felújított alagsorba. A pincébe érve legalább tíz fokot csökken a hőmérséklet, s a látogatón végigfut a libabőr. Ám nem csak a hideg miatt borzongunk. Az újonnan nyílt kiállítás az oka az émelygésünknek.

A régi városháza alatt elhelyezkedő középkori „jégvermeket” hét éven keresztül újították fel. Tavaly októberben végre befejeződtek a munkálatok, és az új termeket megnyitották a nagyközönség előtt, méghozzá egy igazán a hely atmoszférájához passzoló kiállítással – A kínzás barbársága cíművel.

11

A tárlat a 16-18. századi kínzóeszközök másolatait vonultatja fel, gondosan összeválogatva azokat. Mindegyik kiállítási tárgy mellé részletes leírást is kapunk – ha netalán nem lenne elég gazdag a fantáziánk, segítenek szövegek arról, mit s hogyan használták.

A kínzásnak szentelt rész nem nagy, mindössze három helyiségből áll, ám így is gyomorforgató. Való igaz, hogy semmi sem annyira kreatív, mint az emberi elme, ha egy másik ember megkínzásáról van szó. Több mint 54 szerkezet látható a kínpadtól kezdve, a tüskés trónon keresztül, a „vasszűzig”.

04

Akadnak ártatlan elnevezésűek, mint a „körte”, a „hegedű”, a „gólya”. De ez ne tévesszen meg senkit! Mindegyik célja, hogy a lehető legszörnyűbb kínokat okozzák a „bűnösöknek”. S mindegyik csupa találékonyságról, részletes anatómiai ismeretekről tanúskodik. Még véletlenül se fordulhatott elő, hogy a megkínzott személy túl gyorsan, idő előtt halálozhatott el.

A leírásokból megtudhatjuk, hogy a középkorban a büntetés legenyhébb formája a megszégyenítés volt. Erre szolgáltak a különféle kalodák, melyek a kezet a nyakhoz közel bilincselték – a kaloda típusától függően a fejjel egy síkban, oldalra vagy az arc elé – olyan pózban, mintha hegedülne. Innen az elnevezés. Mind nagyban korlátozta a vétkesek mozgását, s az ekképpen közszemlére tett személy a városi közönség kénye-kedvére volt bízva.

06

Egy fokkal rosszabbak voltak azok, amik a szégyenen kívül fájdalmat is okoztak – például egy fémből készült papucs, mely teljesen összenyomta a lábat. A megkínzott személyt arra kényszerítették, hogy ebben sétáljon végig a városon. Képzeljük csak el, hogy hat számmal kisebb, merev fémcipőbe préselik a lábunk, majd így kell pár kilométert gyalogolunk. Ha pedig már a lábbeliknél vagyunk, természetesen nem maradhatott ki a spanyolcsizma sem: két fémlapból vagy szorítófából álló eszköz, amely fokozatosan egymáshoz préselte a vallatott személy lábszárcsontjait, olyan erővel, hogy azok nem ritkán szilánkosra zúzódtak.

Bár nem kifejezetten kínzóeszköz, de a kiállításon láthatunk erényövmásolatokat is. Egy-két napnál hosszabb ideig nem lehetett hordani, mert az erényöv tüskéi komoly sebeket ejtettek, amelyek a kor higiéniai normái mellett nagyon könnyen elfertőződhettek. A középkorban a nők akkor viselték, amikor a férjük nélkül utaztak, hogy megvédje őket a megerőszakolástól.

08

És az igazán brutális kínzásmódokról még mindig nem tettünk említést. Mint az elítélt fellógatása fejjel lefelé, majd elevenen kettéfűrészelése, mely kedvelt halálbüntetés volt. Franciaországban a boszorkányság vagy a homoszexualitás miatt elítélt embereken alkalmazták.

A kínpadon a delikvensek izmait addig nyújtották centiről centire, míg a test szét nem tépődött. A leggyakorlottabb kínzómesterek és hóhérok akár 30 centimétert is tudtak nyújtani az elítélteken, mielőtt a szerencsétlenek meg nem haltak.

00

Maradandó károsodást okozott a „virágzó körte”. Ez egy körte alakú, vasból készült szerkezet, melyet a különböző testnyílásokba helyeztek, majd fokozatosan szétnyitották. Karóba húzás. Kerékbe törés. Ha az ember ránéz a szerkezetekre, szinte hallja a csontok ropogását.

De az egyszerű hétköznapi használati tárgyak is kegyetlen kínzóeszközök az ítélőszék kezében – mint az az egyszerű tölcsér, mellyel az alany gyomrába több liter vizet töltöttek, ami hihetetlen fájdalmakat okozott. Vagy a fehérre izzított fémcsipesz...

10

Nem fogunk hazudni: brutális kiállítás, a látogató szinte menekül ki róla. Pedig nem más elől menekülünk, mint hogy ne kelljen szembenézni azzal, micsoda vadállatságokat műveltek az emberek pár száz évvel ezelőtt. Miután megnéztük, és kijöttünk róla, hosszú percekig csak bámultunk a napfénybe, s örültünk, hogy ezek az eszközök már nem képezik mindennapjaink részét. Tanulságos tárlat, csak ajánlani tudjuk! Igaz, mindenképp erős gyomor kell hozzá.

Lengyel Diana

Fotó: Braňo Bibel